Köszöntő
Zongoraművészként is hiszek a vizualitás szavakkal nem kifejezhető, lelkünket felemelő csodájában, ezért létrehoztuk az „Immaculata Alapítvány a Köztéri Szobrok Emeléséért” elnevezésű közhasznú alapítványt.
Felkérésünkre Mátyássy László szobrászművész megalkotta a „Mária-anya” c. szobrot, melynek négyméteres, bronzból készült változatát a Budai Vár déli Cortina-falának Dunára néző oldalán helyeznénk el. A szimbólum – anya gyermekével – egyetemes, mindenki a magáénak érezheti. A helyszín kiválasztásakor fontos szempont volt, hogy a jelkép és üzenete mindannyiunk számára elérhető legyen. E műalkotás, koncepcióját és stílusát tekintve hidat képezhet a vár legkorábbi emlékei és korunk művészete között.
A Budapest I. kerület, Budavári Önkormányzattól az építési engedélyt 2012. november 20-án megkaptuk, mely decemberben jogerőre emelkedett.
2013. márciusára elkészült az 1,6 méteres gipsz tanulmányszobor, a négyméteres Mária-szobor előhírnökeként. A szobor talapzatának építése május elején sikeresen befejeződött. Július végére megszületett az 1:1 léptékű, 403 cm magas gipsz Mária Anya, melyet a szakmai zsűri elbírálás után egyhangúlag felállításra javasolt. A bronzöntési munkálatok megkezdődtek, reményeink szerint 2013 novemberében megjelenhet Budavári Mária Anya a Vár fokán.
A szobor felállításához szükséges források előteremtését alapítványunk vállalta. Örömmel tudatjuk, hogy – figyelembe véve az ígéreteket is – a szükséges, mintegy 60 millió Ft az adományozók jóvoltából összegyűlni látszik alapítványunk számláján, amiért ezúton is hálás köszönetünket fejezzük ki.
Ajándékunkkal Budapest XXI. századi látképét szeretnénk gazdagítani abban a meggyőződésben, hogy a szobor szeretetet és békét sugároz majd felénk.
Klukon Edit zongoraművész,
az Immaculata Alapítvány kuratóriumának elnöke
Budapesten, 2013. áprilisában
A Győzelmet-hozó
Van egy szentséges ikon-típus, Isten anyjának, a Theotokosz-nak egyik ősi kompozíciója, amelyet a bizánci ikonográfia „Nikopoia”, a „Győzelmet-hozó” megtisztelő címmel különböztet meg a többi Mária-ábrázolástól. A lényege, hogy Máriát álló helyzetben mutatja, isteni gyermeke pedig a kompozíció tengelyében, frontálisan anyja felső teste előtt helyezkedik el, és ezzel Mária, mint felmagasodó, méltóságot adó trón, katedrája lesz Szent Fiának. Ezeken az ábrázolásokon az anya csupán könnyedén érinti a gyermek lábát és vállát, illetve felső karját, ezzel jelzésszerűen ülő helyzetet biztosítva számára. A típus egyik kiemelkedő, legismertebb és máig legtiszteltebb emléke a velencei San Marco bazilikában őrzött ikon, amely ugyan késői, hiszen a 12. század első éveiben készült Bizáncban, de analógiák alapján állíthatjuk, hogy mestere egy jóval korábbi előképet követett. Merem állítani, hogy ez az előkép a Haghia Sophia – 867-ben, Photios, Bizánc kiemelkedően művelt pátriárkája által ünnepélyesen felavatott – apszismozaikjának Madonnája lehetett. A hagyomány a velencei ikont Lukács evangélista munkájaként tiszteli, kifejezve ezzel különleges szakrális státuszát. Aki a lagunák városába látogat, ott láthatja a bazilika északi kereszthajójában a képet, a tiszteletére 1617-ben épített oltáron. A történelem folyamán hadvezérek, jeles államférfiak mellett kereskedők, iparosok, helybéliek és idegen országokból érkezettek, köztük sokan magyarok keresték fel a csodás ikont, hogy győzelmet, segítséget, sikert könyörögjenek tőle és általa. És ide kívánkozik annak a megemlítése is, hogy a Haghia Sophiában még egy Nikopoia kompozíciót ismerünk, amit magyar vonatkozása miatt kell megemlíteni. Ennek mecénása Komnenosz János császár, és felesége Eiréné császárné, a mi Szt. László királyunk lánya voltak, és mindketten ott állnak adorálva Mária és gyermeke mellett.
Miért említem mindezt? Mert Klukon Edit felhozott hozzám egy csodálatos Mária-szobrot, az ősi bizánci Máriáim – hadd mondjam a magaménak őket – egyik méltó utódát, azzal a magától értetődő ötlettel, hogy ezt a szobrot fel akarja állíttatni Budapesten. Letette elém az asztalra, és én ámulva néztem a háromdimenzióba testet öltött ikon-reinkarnációt. Nem adekvát a témához ez a kifejezés, de így kell mondanom, mert a szobor térbe állította, és ezzel megelevenítette az ősi bizánci, győzelmet hozó Isten anyját. A vertikalitást hangsúlyozó kompozíciója pedig, mintha egy jelenés volna, annak csodálatos hangulatát idézi. Nincs Máriának glóriája, gyermekének sincs, mégis a Szent Szűz és isteni Fia áll előttünk. A glória hiánya mégis jelentős, mert Máriának és a gyermekének alakját ezzel beemeli egy általános emberi világba, ennek a világnak legnemesebb szférájába: az anya és a gyermeke egységének szakrális humanitásába. Néztem a szobrot, és biztos voltam abban, hogy nem lesz itthon olyan, a kultúrát, a művészetet értő ember, aki ne akarná a szobor köztéri felállítását. Mert gondolkozzék az illető a világról így vagy úgy, legyen hívő vagy sem, tudja, hogy a művészetet nem határozhatja meg sem világnézeti, sem politikai, sem semmiféle esztétikán kívüli szempont. Hogy hol állhat a szobor, az természetesen mindig lehet vita kérdése. Az én választásom a budai várhoz vezet, mégpedig egy olyan pontjához – nem az én ötletem, én csak örömmel értek egyet vele – amely a vár délkeleti falára állítaná a szobrot. Ezt a helyet nem mondhatom kiemeltnek, de ugyanakkor nem mondhatom intimnek sem, azonban mindenképpen méltónak és reprezentatívnak.
Dávid Katalin
Mária-anya
Áll a budai vár fokán egy gyönyörű bronz szobor. Megcsillan rajta a nap fénye. Csillan hajnaltól alkonyatig, ahogy a sugarak éppen ráesnek. Beragyogja a tájat, szétárad bennünk is. Melegíti szívünket, fényesíti lelkünket. Már messziről vonzza a tekintetet, mozgásba hoz ősi képzeteket, elsüllyedt tudatformákat. A szobor ugyanis egy anyát ábrázol bizánci stílusban, az Istenszülő Szűz Máriát/Theotokost, aki álló helyzetben, védőn tartja kezét mintegy lebegő gyermeke előtt. Ez a bizánci Szűz Mária, itt most Jézus anyja, de maga az Anya, az Örök Anya. Jelenti a létet, az oltalmat, a szeretetet és még sok mindent, aminek forrása az anya életet adó ereje. Az anyáé és a földé, a termőföldé. A kettő ugyanaz. Az emberiség ilyetén kollektív tapasztalatát, élményét a nyelv találóan fejezi ki: anyaföld, szülőföld, ősi renden Földanya, Földősanya, Földédesanya. Ezek az elnevezések a földről alkotott mítikus képzetekről vallanak, amelyek szerint a föld a szülőanya, az édesanya, akinek a méhéből vetetett az élet, emberé, növényé egyaránt. Az ősvallások teremtésmítoszaiban megszemélyesítették, és névvel látták el a földet. A termékenység megjelenítőjeként isteni képességekkel, természetfölötti erővel ruházták fel. Különös tisztelettel illették, alakították ki kultuszát. Segítsége, jóindulata elnyerésére törekedtek, s kérték létbiztosító, mágikus-misztikus erejét.
A történelemben követhető, hozzánk közelálló kultúrák meghatározó föld-termékenység holdjegyű vegetációs istennői a nagy folyami birodalmakban az egyiptomi Ízis, a sumér Innini, az asszír Istar, a föníciai Astarte. Az antikvitásban továbbélnek a görög Demeter, a római Ceres, a Rómába importált fríg Kybele, immáron Magna Mater, a Nagy Anya alakjában.
Nevezett kultúrák hitvilágát fölváltó kereszténységben az Atya-Fiú-Szentlélek eggyé lényegült hármas istenségében nem volt helye isteni képességekkel rendelkező női princípiumnak. Nem volt anyaistennő, de volt Istenanya, volt az Istenszülő/Theotokosz Szűz, Mária, aki a második isteni személy anyjaként kiemelt tiszteletnek örvendett. Az egyház különböző kiváltságokat biztosított számára. Többek között az advocata/közbenjáró/bűnösök szószólója szerepét. A hívő ember tudatában Máriának éppen ez a kiváltsága nőtt túl önmagán, s emelte őt égi lénnyé, amiképpen Jézus is azzá emelte. Halála után Ő vitette fel az angyalokkal a mennyországba, hogy ne földi lényként porladjon el (Assumptio). Az Istenanya nemcsak a bűnösök érdekében jár el fiánál, de segít minden rászorulón, oltalmat keresőn. Advocata, de Auxiliatrix, ahogy egyes egyházi rendek elnevezései is mutatják. Nálunk Segítő Boldogasszony, a mindenkor, mindig segítő Mária.
A nép Segítő Máriájában összeolvad az égi és a földi anya alakja. Egyszerre biztosítja az evilági és túlvilági védettséget, és a földi anya halálával sem szűnő szeretetet. Szeretet, oltalom, védettség. Kulcsszavak. Pontosan érezte, tudta ezt Szent István királyunk is, amikor 1038 Nagyboldogasszony napján fölajánlotta országát Szűz Máriának, a mennyek királynéjának, a Regina Coeli-nek. Ezzel népét Szűz Mária, immár Patrona Hungariae védelme alá helyezte, aki az égből „vigyázkodik” rá, s imádkozik érte. Az égből, vagy bő ezer év után a budai falakról néz körül, s teszi azt, amit egykoron Szent Istvánnak ígért.
Klukon Editék Mária-szobrát azért is szeretem, mert az időtlenség érzetét kelti. Eszembe juttatja a IV. század egyik római katakomba freskóját, az imádkozó Máriát (Maria Orans). Kitárt karral, állva imádkozik, ölében a gyermek Jézussal, fülében, nyakán hatalmas gyöngyökkel, tunikában és dalmatikában. Ez az imádkozó/közbenjáró Maria Orans-pozíció végig a középkoron át jellemző láttatási módja az egyházért és a hívekért fohászkodó Istenanyának, aki a Krisztusban megjelenő anyaegyház jelképe, a Mater Ecclesia, de ő az egyház anyja is, a Mater Ecclesiae. Ezt a képi tartalmat jelzik mind a keleti, mind a nyugati egyház művészi ábrázolásai. S most Mátyássy László alkotása idézi fel. Nem Róma, Ravenna, Velence, Firenze, vagy Bizánc és Kijev középkori templomaiban, hanem itt a Duna partján, a 21. század elején.
Budapest népének, függetlenül attól, hogy ki mit vall, kiben hisz, ez a veretes Mária-szobor spirituális erőt sugároz, s az oly annyira vágyott belső nyugalom ígéretét hordozza. Nemcsak nekünk magyaroknak, hanem mindenkinek, aki hozzánk téved, és föltekint a vár fokára. Fölragyog a magasban az Anya alakja, a sajátja éppen úgy, mint az emberiségé…
Erdélyi Zsuzsanna
Nagyboldogasszony Budán
Él egy legenda Budán: IX. Ince pápa, amikor elhatározta, hogy kiűzi Európából a már Bécset fenyegető törököket, egységbe hívta a kor európai nagyhatalmait és Magyarország, azon belül is elsősorban Buda felszabadítását tűzte ki célul. Magához hívta a kapucinus rendi Márk atyát, elküldte Magyarországra lelkesíteni a magyar hajdúkat és az egész Európából összesereglett csapatokat. Elmesélte, hogy megjelent neki a Szűzanya alakja és hirtelen értelmet nyert a BUDA szó. A beata virgo dabit auxilium régi fohásza számára új jelentést nyert: Budam Virgo Dabit Auxilium – a budai Szűzanya segítségét jövendölte meg.
Avianói Márk lelkesítette is a katonákat, valahogy ez mégsem volt elég… Hiába tűzték már júniusban Fiáth János hajdúi a magyar zászlót a vár fokára, a törökök erősen tartották a várat. Az egész nyár lassan eltelt, a csapatok az esős idő beállta előtt haza akartak menni, ezért már-már szedelődzködtek volna az idegen zsoldosok, amikor a vezérek szeptember elején még egy utolsó ostromra szánták el magukat. A Duna felőli oldalról ágyúzták, gyengítették a falakat. Egyszercsak a dzsáminál egy falszakasz leomlott, előtűnt egy, a hajdani Nagyboldogasszony templomban korábban elfalazott Mária-szobor. A Gyermeket kezében tartó Madonnát a törökök elől rejtették el, nemzedékekkel korábban, már senki nem tudott létezéséről. A keresztény katonák döbbenten néztek felfelé. Az első ámulat hihetetlen erővé változott, halált megvető bátorsággal indultak a falakra, ugyanakkor a várvédők ereje megtört. Egy óra múlva Buda felszabadult. Buda Eliberta!
A hagyomány szerint ez a szobor látható ma is a Mátyás templom lorettói kápolnájában. A segítő, a győzelmet hozó Mária neve egybe forrt BUDA várával. Budam Virgo Dabit Auxilium. Talán nem meglepő, hogy manapság is sokan értik és éltetik ezt a legendát. Tovább akarják adni a pápa üzenetét. Tudják, hogy fentről kapott kegyelem nélkül nem tudjuk legyőzni a minket fenyegető kishitűséget, hitetlenséget, és beletörődést.
Ma, egy profanizálódó korban talán még nagyobb szükségünk van a legtisztább női, pontosabban anyai minőséget megjelenítő szimbólumokra. Ezek megléte akkor is erővé válik, ha nem is tudjuk pontosan, hogy miként hat, hogyan válik életünk éltető forrásává a belőlük áradó energia. Az anyaság misztériuma nélkül nem képzelhető el az élet újjászületése.
Szobrok, templomok nélkül városunk, Buda unalmasabb, sivárabb és dísztelenebb lenne. Velük együtt viszont hagyományainkat éltető, történelmünkre emlékeztető nemzeti zarándokhely, ahová életében egyszer minden magyarnak el kell jönnie. A pusztító háborúk és ostromok után is újjáépülő városba, amely annyit szenvedett a századok alatt. Legalább háromszor kellett a puszta romokból újjászületnie, 1686-ban, 1849-ben és 1945-ben. De az élet mindig újra megszületett, hála a teremtő energiáknak.
A magyarok szívének oly’ kedves Budavárt Jókai így jellemzi: „Hazánknak lüktető szíve... Egy ideális, nagy édesanyának látható arca...” S, ha ez így van, hol lenne méltóbb helye a gyermekét kezében tartó Szűzanya szobrának, mint éppen Budán?
Nagy Gábor Tamás
a Budavári Önkormányzat polgármestere
